Például ilyeneket mondanak, hogy ő a lelki társam /ez rögtön helyből ugrásból száz év kényszermunka lehetne/, ő a legjobb barátom és a szerelmem is egyben, a legcsodálatosabb ember a világon, mindig megnevetett, a legnagyszerűbb ember, büszkeség tölt el arra a gondolatra, hogy a felesége lehetek… Szociológiai szempontból pedig, kéne csinálni egy kissé másfajta filmet, olyat, ahol 10 év távlatából kérdenék meg újra ugyanezeket az egykori menyasszonyokat és megnéznék, hogy mivé is alakult át az akkori szerelem, tisztelet, megbecsülés…
Szóval próbálgatják a ruha-költeményeket, a sellő fazont, a báli-ruhát, az A-vonalút, az organzából, a sifonból, a szaténból készültet… csipkéset, tüllöset, gyöngyöset, hímzettet, redőzöttet… Felveszik az egyiket, a másikat, a sokadikat, felveszik A RUHÁT, zokognak…, ám valamely megmagyarázhatatlan okokból mégis csak próbálgatnak tovább, újabb és újabb ruhákba bújva… holott legbelül tudják, hogy megtalálták a tökéletes választást…
Ilyenkor előjön a szalon enyhén meleg divatigazgatója Randy, aki maga is tervez ruhákat, leülteti a menyasszonyt és azt mondja nekik: – Tudod drágám, ha megtalálod az igazit, abba kell hagynod a keresgélést. Mindig lesz egy másik férfi, mindig lesz egy másik ruha… De eljön az a pillanat, amikor azt kell mondanod, ez lesz az igazi, elégedett vagyok vele, ő lesz az enyém.”
Némi áthallással, de mindenki vonja le a számára szükséges konzekvenciákat. Tudom, ha eljön a perc mikor tiszta szívből és hittel ki tudom mondani ezeket a mondatokat, attól a pillanattól már nem leszek fent ezen az oldalon… Hát ezt kívánom magamnak Karácsonyra vagy az újesztendőre…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: