Jó reggelt, békésebb karácsonyit … itt gőzölög a reggeli kávém is, lábam puha bolyhos zokniban, cicanadrág, nagymama-bugyi, kis-királyság. Na most lefordulna a székéről az a nemes lovag, aki még két napja randizni szeretett volna velem. Bár magam a mértéktartás híve vagyok, aki kacagni merészel, pofán lesz suhintva … úgy gondolom, hogy Karácsonykor bármekkora csicsa megengedhető, semmi sem sok.
Ennek jegyében beszereztem egy adventi koszorús gobelin terítőt, két új havas házikót ábrázoló fehér mécsestartót, két stilizált kis karácsonyfát fából kiesztergálva, fali dísz gyanánt, amiknek a végéből szalagok lógnak, a macskát hergelendő. Tisztességes nemes fára már nem futotta az idei költségvetésből, mert miután kifizettem egy komplett dupla ágybetét árát a kisebbik gyermeknek, hogy ne aludjanak már az ágyrácson, mert az IKEA – ágyhoz nem járt matrac, el kellett döntenem, hogy vagy eszünk bőségesen, mint az urak, vagy a csodás fát bámuljuk kissé kopogó szemekkel. Így aztán fa helyett, lőn három nemes fenyőág, /a hűtőszekrénybe pedig liba combok, halfilék, darált hús/ beleültetve egy fekete kovácsoltvas vázába, ott meg dülöngélt jobbra-balra, mint szomszédunk, Biró úr hazafelé jövet.
Mivel tegnap egyre bejelentkezett a fiam egyik barátja is ebédre, mert némi családi perpatvar okán nem volt hová mennie, én pedig mindig szívesen látom a gyerekeim barátait, ezért gondoltam feldobjuk az ágakat némi dísszel, boával, de az eredmény finoman szólva is felejthető lett. Ma reggelre már lecicomáztam, azokat szerencsétlen gallyakat, szépek azok magukban is és legalább állhatnak ahogy csak nekik jól esik és az esztétikai érzékemet sem zavarják szimplán a maguk zöldjével.
Volt már sok fánk, sőt szebb fánk is, a legeslegszebbet három éve Zolitól kaptam, faragott fatalppal, egy hatalmas, tömött ezüst fenyőt, a Baumax mögött vettük együtt, nagy nevetések, bújások, csókok közepette … és ha már ott voltunk új díszek, új boák, új soha be nem váltott ígéretek is kerültek a kosárba, később pedig a fa alá. Mégis milyen sok időbe tellett nekem, hogy ne ő legyen reggel az első és este elalvás előtt az utolsó gondolatom…
Azért pedig, hogy elmúlt a fájdalom és még sok minden másért is külön köszönettel tartozom Kiskonoknak, akit 2011 Karácsonyának második napján ismertem meg, a sötét oldalon oldalon. Általa ismerkedtem meg a BBW és az SSBBW – fogalmakkal, hogy van a férfiaknak egy maroknyi “csapata”, akik kifejezetten csakis a magam formájú kövér nőkre tudnak asszociálni, ha a szexualitás szóba kerül… Áldja meg őket a Jóisten, akárhányan és akárhol is vannak. Hogy nem kell foglalkozni a fikázókkal, mert az ilyesmit egy intelligens férfi szóba sem hozná, maximum diszkréten utalna rá, hogy neki másfajta idomok jönnek be … és hát szóból ért az ember, no meg az ember lánya is.
Tőle tanultam meg a virtuális tárkereséssel kapcsolatban sok bölcs dolgot, keresési technikákat, hogy kiket kell kerülnöm … például, ha valamelyik pasinak a lapján hosszú-hosszú értekezés áll az ideálról, na azt akkor abban a pillanatban dobni kell, mint a forró burgonyát, mert az csak újabb kibaszott vadász, aki a sikeresebb vadászat érdekében, a minél több zsákmány reményében csatasorba állította, az intellektusát is…
Ő tanított meg arra, hogy nem szabad kitárulkozni, sőt a saját nyomorunkat és múltunkat sem ildomos egy másik fél nyakába öntenünk. Hogy ez a mi zsákunk, a mi sarunk, soha senki nem fogja átvenni tőlünk… ezzel maximum elriaszthatjuk az érdeklődőket. Hogy szerethető vagyok, sőt egyes a kifejezetten a gömbölyű formákat kedvelő férfiak számára kívánatos asszony, akik hajlandók veszkődni értem egy-egy randi reményében.
Szóval tegnap itt járt nálunk ez a Beni-gyerek. Ettünk, ittunk, nevettünk. El is határoztam valamit. Új ünnep, új kívánságok … Ha lehetőségem nyílik valaha rá, ha egy kicsikével nagyobb helyem lesz, úgy fogom a Karácsonyt ünnepelni, ahogy az valóban dukál és ahogy külföldön sok helyütt teszik, ahogyan ott megtapasztaltam nem egy ízben. Nagy bulit csapok majd. Svédasztallal, forralt borral, nyálas zenékkel…
Meghívom rá az összes jó barátomat, rokonomat, szeretteimet. Nagy kajálás, nagy piálás, nagy röhögések, zene, táncok közepette múlatjuk majd el a Karácsonyt, mert ez az össznépi búval baszott, amit állandóan úgy érzem, hogy már évtizedek óta felülről és kívülről akarnak ránk erőltetni, mi meg belemegyünk, mint torkos mackó a málnásba. Csakhogy így ez közel sem málna, még kevésbé édes… Mert hiszem, hogy lehet ezt szépen, lehet ezt fene jókedvűen, mégis családiasan, barátian, meghitten ünnepelni és nemcsak úgy túlélni, valahogyan…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: