Tegnapelőtt láttam a tévében egy beszélgetést Müller Péterrel. Arról mesélt, hogy 19 évesen, az 1956-os nekem még ellen, másnak már forradalom idején – meglőtték mikor a szerelméhez sietett. A szerelme azóta már a felesége és az író azt mondta, hogy bár sok mindenen, bajon – betegségen átestek együtt, de ugyanúgy, ugyanolyan intenzitással érez iránta, még ötvenhét év elteltével is. Úgy fogalmazott, hogy a felesége az ő duál-párja / lelki-társa.
Mindig is bajban voltam ezzel a lelki-társ szöveggel, bár igen jól hangzott, de mégis túl soknak, túl nyálasnak, legfőképpen túl hivalkodónak éreztem. De mégis csak kell, hogy legyen valami, ha életed során csupán egyetlenegyszer érzed, hogy olyan nagyon egyben van és kerek a történeted. Nem kínoznak kétségek, magabiztos vagy, vakhittel, egyszerűen tudod, hogy a Jóisten is egymásnak teremtett benneteket. De vajon a másik fél is tudja, érzi ezt? Vajon ugyanígy érez ő is? Vagy netalán tán ő csak lubickol ebben az érzésben és igyekszik az utolsó cseppig kiélvezni mindent mielőtt kilép, vagy kilépni kényszerítik belőle?
Szerettem volna már régóta megírni egy levelet és feltölteni egy nyílt online felületre, a blogomba, ahol bárki olvashatja, de legfőképpen Ő. Szeretném, ha szembetalálná vele magát és elolvasná, nem lévén egyéb választása. Hogy tudja meg, bármilyen nyálasan hangozzék is az én számból, hogy szeretem, mindig is szerettem és halálom napjáig szeretni fogom, igazi elefánt módjára, akik egyszer választanak párt maguknak, de azt egy életre. Hogy megértem a döntése okait, még ha elfogadni nem is tudom. Hogy a szerelmemet nem befolyásolja, hogy gyávának tartom, akinek nem értem meg egy kis ajtócsapkodást… Nem tudtam sem levélben, sem emailban elküldeni neki, sem személyesen meg – vagy még inkább kibeszélni, mert miután lebuktunk, ő hozott egy döntést egymaga, hogy mi is legyen velünk. Ötvenéves fejjel választotta a biztos kiszámítható rosszat, ám stabil anyagiakat helyettem úgy, hogy nem közölte velem a döntését és vérbeli Puha Pöcs módjára kerülni kezdett.
Azóta eltelt három év. Még mindig fáj, bár már nem akarok lefeküdni és nap, mint nap belehalni a hiányába… Beletörődtem, ha lassan is, hogy ezek szerint mégsem éreztünk egyformán. Hogy hiába volt köztünk 34 évnyi barátság és hat és fél évnyi szerelem, közös múlt, közös iskolák, közös barátok, közös értékítéletek… A szavak nélküli meghitt csend a kocsiban, a nagy mókázások, kezem hozzáfogása a sebváltóhoz, a közös hullámhossz.
Én tényleg vakhittel bíztam benne, hogy nem lehet kérdés, hogy válaszhelyzetben melyikőnk mellett tenné le a voksát. Ezért is sokkolt, amikor ő magában döntött, előjött a racionális énje, ahogy a férfiaknak mindig szerelmi ügyekben, egyik sem a szívére hallgat, mondhatnak ők bármit közben. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy borotvával ejtesz egy vágást, egy előre megfontoltat, egy halál-precízet.
Sok mindent megtapasztaltam, kipróbáltam a virtuális ismerkedés terén. Ennyi időre volt szükségem, hogy ráébredjek, hogy nekem érzelmek nélkül nem megy. Sosem fogunk eljutni a lényegig… ami közel sem a hempergés, hanem annál jóval több. Sanszosan elmegyek a randira, sőt, ha kedvem támad akár hancúrozhatunk is egyet, de az aktus végeztével, amint hazavitt a delikvens, már csak egyetlenegy dolgot tudok biztosan, azt hogy soha többé nem akarom látni az illetőt.
Itt a virtualitásban nem kapok elegendő teret és időt ahhoz, hogy megismerjelek, hogy megkedveljelek, esetleg vágyjak rád, netalán tán megszeresselek. Ehhez egy szia, ismi, tali – kurva kevés. De ti, engem megkereső férfiak, nem akartok hosszasan levelezni, sőt már a csevegés alatt a második mondatotokban is, a szeméremszőrzetem meglétét, vagy hiányát boncolgatjátok… Akkor pedig ne csodálkozzatok, hogy azt kapjátok, amit kiváltotok belőlem, egy lélektelen, szaros kis szexet … extrák nélkül…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: