A napló magánjellegű feljegyzések sorozata, az írójának a lejegyzett eseményekhez, gondolatokhoz, lelkiállapotokhoz való viszonyulását rögzíti. Különböző okokból születhetnek a bejegyzések. Ki a figyelmet szeretné jobban a személyére irányítani, ki szórakoztatni akar, ki fricskának szánja és akad olyan is, mint jómagam, akiknek a dolgok magunkból történő kiírása biztosítja a szelepet ahhoz, ahogy Márai írta valahol, hogy egyáltalán tudjunk lélegezni.
Mikor Zoli egyetlen szó nélkül elhagyott és ottmaradtam egyedül, két gyerekkel, egy 115.000,- forintos rózsadombi háromszobás albérletben, azt hittem kezdetben, hogyha lefekszem, akkor soha többé nem kelek már fel, menten belehalok a fájdalomba. Lestem a kulcszörgést, a hangokat a folyosón, órákig álltam a konyhaablaknál, abban reménykedve, hogy megpillantom, mert visszajön. Egy pár nap múlva pedig már úgy éreztem, hogy beleőrülök, mert hogyan is fogom egyedül kifizetni az albérletet meg a rezsit úgy, hogy maradjon a kajára is. Nem akartam elhinni, hogy elment, csak úgy, egyetlen szó nélkül. Lebukásunk után, hozott magában egy kényelmi döntést és továbblépett, gondolkodás nélkül beáldozott, mentette a saját bőrét. Később az jutott az eszembe, ha ezt ő megtette velem, pedig szeretett és a legjobb barátja voltam, akkor vajon mi mindent tehetnek meg más férfiak, más nőkkel ismeretlenül, egy kapcsolat megszűntekor…
Egy volt iskolatársam rám irt akkoriban a Facebookon és bár sosem voltunk anno túl jó barátságban, de változnak az idők és mi magunk is változunk. Ő jelenleg gyermekorvosként praktizál és elmesélte nekem, hogy úgy élte túl a válását, hogy naplót vezetett. Kiírta az összes bánatát, elkeseredését, “rossz” indulatait magából és ennek köszönhetően nem csavarodott be. Akkor arra gondoltam, hogy istenem, ha ez ilyen könnyű lehetne… No persze ő mindig is egy kicsit befelé forduló, szégyenlős személyiség volt, róla nehéz lett volna elképzelni, hogy hangosan zokog, amit én számtalan esetben megtettem, miután a gyerekek elmentek az iskolába.
Ma már látom, hogy milyen szerencsés helyzetben is voltam, hogy miért is nem csavarodtam bele, roppantam össze lelkileg, hisz 12 év után ő volt az első férfi, akit beengedtem az életembe. 2011 február 11-én találkoztam utoljára Zolival, persze ígért nekem fűt és fát, hogy szalad hozzám, amint elcsitul a vihar otthon. De belenéztem a szemébe és ott bizony semmit sem láttam a menekülési-vágyon túl. Tudtam, hogy hazudik és azt is, ha rajta múlik, hát soha többé nem látom. Elkeseredtem… a légvárak, amiket végváraknak hittem, sorra leomlottak bennem… Lehúztam a tőle kapott gyűrűt az ujjamról, belepottyantottam az inge zsebébe, megpaskolgattam és kinyitva az ajtót csak annyit tudtam neki mondani, hogy: – Fuss, Forest, fuss… Még ma is látom az elképedt arcát magam előtt, hogy visszafordult a lépcsőházban, de rávágtam az ajtót.
Akkoriban on-line üzletkötőként dolgoztam egy parányi magyar cégnél, a legjobban teljesítők közé tartoztam, sok mindent megtehettem, amit mások nem. Egy-két hét bejárás elegendő volt a munkahelyemen ahhoz, hogy tudjam, hogy összeroppanok idegileg, ha nekem napról-napra be kell majd járnom, belenéznem a kolléganőim kissé sajnálkozó, vagy éppenséggel kárörvendő arcába, nem fogom tudni a fájdalmamat feldolgozni és ezért megkértem a főnöknőmet, hogy hadd végezhessem a munkámat otthonról. Mert hiszen csak internetkapcsolat és céges telefon kérdése volt az egész. Így esett meg, hogy kaptam megfelelő időt, helyet és teret a gyászra – három hónapot. Nem mondom, hogy elég volt, de a gyász akut szakaszán átestem, mint gyerekek a kanyarón és azt mondtam magamban, hogy ilyet … soha … senki kedvéért többet. Nem kezdek többé nős férfival…
A gyászra ráment egy barátságom, azt hiszem, hogy halálra áztattam a könnyeimmel és abban fulladt. Teleírtam több száz virtuális oldalt, túlfűtött érzelmektől vezérelve, amit jó fél év elteltével elhűlten visszaolvastam és töröltem. Azóta, ha bármit is írok indulatból, hát egy pár óra elteltével, higgadtabb fejjel visszaolvasom és csak ha akkor is szalonképesnek tartom, hát maradhat még egy ideig. A napló-írásnak hála nem volt szükségem pszichiáterre, hosszas terápiás ülésekre, mert a szívfájdalmat, ahogy minden fájdalmat, csupán egyetlen orvos gyógyítja … az idő. De ha néha-néha besegítünk egy kis napló-írással, hát kinek ártunk vele?
