Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon, hogy ér majd véget a mi kettőnk története. Néha így gondoltam, néha úgy, de sokszor nem mi döntünk, mire döntenénk, már rég nem vagyunk döntés-helyzetben… Kaptam szombat reggelre kelve egy üzenetet az én parázstekintetű gyönyörűmtől. Azóta hol sírok, hol nevetek, hol azt gondolom, hogy ilyen nincs, ez a történet így nem érhet véget. Bárhogy végződhetett volna, de ez az egy opció nem elfogadható – kizárt. Először azt gondoltam, hogy le akar rázni, hogy rossz vicc, hogy ennyire ostobának tart… Bárcsak így lett volna. Azt írta, hogy eddig nem mondta el nekem, mert nem akart vele terhelni, három hónapos levelezgetéseink alkalmával egyszer sem említette, de mivel egy jó barátja az egyik volt kollégánknak elkottyantotta magát, úgyis híre megy nálunk a cégnél. Így azt akarta, hogy inkább tőle tudjam meg. Kiderült, hogy miért ment el októberben egyetlen szó, köszönés nélkül.
Különköltöztek az élettársával, a 25 éves fiatalasszony vitte a közös hároméves kisfiukat, beleunt a házasságba. Persze nem csoda, ha egy átlagos, fiatal, 21 éves lány, egy ilyen gyönyörű, társaságlelke, minden porcikájában macsó férfit választ és nem számol a következményekkel. A hűség relatív fogalom… Ahogy a vadállatok sem szelídíthetők meg teljesen, lehet, hogy helyhez szoknak, meg a rendszeres etetéshez, de mindig is járni fogják a saját külön útjaikat. De ami a macsóságot illeti … nem vagyunk egyformák. Vannak férfiak, akikről ab start tudod, hogy ilyenek voltak és ilyenek is maradnak haláluk napjáig, ez van beléjük kódolva. Ha egy ilyen tipusú férfit választasz, nem tehetsz szemrehányást senkinek, mert pontosan tudod, hogy kit választottál … Ha a “kellek neked így is, ha vadásznak születtem?” – kérdés elhangzása után, valaki mégis ezt választja, akkor bizony a bölénnyel együtt, a bölényszart is tűrnie kell… Ám az ő kapcsolatuk, valahogy elszürkült, hétköznapivá vált, elkopott a fiatalasszony számára, már nem akarta ezt az életet többé…
D’artagnant októberben gyomorvérzéssel kórházba szállították és az asszonyka már akkor is olyan kelletlenül vitte be neki oda a fogkeféjét, a pizsamáját. A kivizsgálás nem várt eredménnyel zárult, a vizsgálatok során Non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak nála, I.stádiumú nyirokcsomó daganatot. A hírre élete párja olyan gyorsan dobta őt, ahogy a forró krumplit szokás. Egy beteg férfi nem hasznos, sőt teher … Na, de mégis, hol marad ilyenkor a holtomiglan-holtodiglan, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, amíg a halál el nem választ? A kötelességtudat, a felelősségvállalás? Hogy, aki jó volt akkor, amikor az egyik mára már megszűnt rádióadónál dolgozott és több százezret hozott haza havonta, az jó legyen akkor is, ha támaszra szorul, ha másért nem is, a jóérzés és a közös gyermek okán. De vannak olyanok, akik csak megrázzák magukat és olyan nyugodt lélekkel képesek továbbélni a saját tyúkszaros kis életüket, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül…
Parázstekintetű tudta, hogy össze fog omlani, hogy időre van szüksége mind mentálisan, mind fizikálisan, hogy összekaparja magát a romok alól, hogy erőt gyűjtsön, hogy felálljon, hogy szembenézzen élete eddigi legnagyobb küzdelmével … a rákkal. Azt mondta nekem tegnap a telefonba, kissé elfúló hangon, hogy Anna, én már nem az a férfi vagyok, akit te nyáron otthagytál lent. Rám sem ismernél. Öt hónap alatt lefogytam 35 kilót… Eltűnt a pocakom, a hátam, jóformán az egész testem… olyan semmi lett.
Még a hangja is megváltozott. Amikor először felhívtam, nem ismertem meg, eltűnt a basszus, az öblös nevetés. Hallottam a hangján, hogy halálosan fáradt, halkan, elfulladva beszélt. Azt mondta, hogy félbeszakította a sugárkezelést, mert annyira rosszul volt tőle, hogy nem tudott mellette dolgozni. Megkérte az kezelőorvosát, hogy maradjanak a gyógyszeres kezelésnél, mert muszáj, hogy munkába járjon, mert belebolondul ebbe az egész pokolba különben… Azt is mondta: – Anna bárcsak újra ott, veletek dolgozhatnék… Mondtam neki, hogy: – gyere akkor vissza… Most interjúztatnak új jelentkezőket, majd megkérdem a főnökömet, hátha visszavesznek?
Beszéltem az új közvetlen főnökömmel, csak a tényeket soroltam szűkszavúan, kértem, hogy segítsen. Mert különben az én gyönyörűm feladja… Azt felelte: – bár nem szokás a mi cégünknél visszavenni olyan embereket, akik önként mentek el, de beszél a nagyfőnökkel… Megkérdeztem, hogy ugye nem felejted el? Rám nézett és azt mondta, hogy: – nem, mert látom, hogy neked nagyon fontos és mivel neked fontos, most már nekem is az… Nem is tudja, hogy bárhogy alakuljon is, ezért az egy mondatáért ezentúl tűzbe megyek érte…
