Kedves Nyúl,
Úgy érzem, hogy a legtöbb patronomat már elpattogtattam, próbáltam így, aztán pont ellenkezőleg, próbáltam úgy is… Voltam már szexista, máskor prűd, voltam sokszor jó-fej és néha bizony fafej is, voltam már szenvedélyes és voltam hűvös, mint a jég, kiszámíthatatlan és kiszámítható egyaránt… Ha okos voltam, akkor egyszerűbbet kerestek nálam, ha szerelmes, akkor hűvösebb természetűt, akiért veszkődni kell. Ha vicces voltam, komolyabbat kerestek, ha szenvedélyes, hát menekülőre fogták.
Ha laza voltam és szexista, akkor ismeretlenül is könnyűvérűnek tituláltak, ha szóvá-tettem a helyesírás és a következetes gondolkodás fontosságát, akkor pedig sznobnak. Ha elvárásaim voltak, no nem sok, csupán csak annyi, amennyit magammal szemben is támasztok, akkor bonyolult lettem, ha az elemi udvariasságot kértem számon, akkor egyszerűen paraszt…
Amikor nem nyitottam meg az albumomat szíre-szóra, mindenféle kép – és információmentes kék adatlap tulajdonosoknak, akkor pedig “nézzél már tükörbe, kinek kellennél te?” lettem. Ha pedig az írásaimon keresztül szerettem volna bevonzani azokat a férfiakat, akik értik és kedvelik mind a humoromat, mind pedig a stílusomat és nem áll tőlük távol a bbw, akkor, mint a film címében is a bárányok, bizony hallgattak… Helyettük azonban nyomban betaláltak mindenféle pamutharcosok, akiknél a magasabb olvasottság hosszú hónapokon keresztül igen erős hasi – és agyi-görcsöket okozott.
Kedves Nyúl, tudom én, hogy frusztrált vagy a sonka, a locsolkodás, a tojáskeresés, a húsvéti kalács, a kisnyulak, a kiskacsák beszerzése miatt és úgy egyébként is tele a tököd azzal, hogy évről évre jön a húsvéti hajtás. De mi lenne, ha ebben az évben a a kakaós tejbevonós masszából készült “csokitojás” helyett kapnék valami olyat aminek/akinek tényleg szívből örülnék?
Ő lehetne, hogy aktualizáljuk, hogy mégis csak tőled kaptam, mondjuk a “húsvéti emberem”… Nincsenek nagy elvárásaim… Persze kinek mi a nagy? Bajszos, magas, barna szemű, szőrös könyörgöm, ne legyen egy csupasz csiga, te Nyúl, ne bassz ki velem….
Most mondhatjátok egy páran, hogy ez olyan papucsszerű. De tudjátok mit? Imádom az öreg papucsomat… Száz éve megvan már, kicsit kopott, kicsit csúnya, de nem cserélném el egyetlen csili-vili, flancos, magassarkú, überfasza, mutatós cipellőmre sem. Hiszen, amint csak hazaérek, azokat rögtön lerúgom a lábaimról és az öreg papucs olyan pompásan kényelmes, otthonos. Sosem fáj benne a lábam, körbeöleli azt és nem adnám oda a világ összes pénzéért sem és mellette a klassz kimenős topánkáim együttesen egy fabatkát sem érnek…
