The soul of man never dies…

Már nem is tudom, hogy miképpen lettem ennyire határozott és céltudatos. Nem mindig voltam ilyen. A negyvenes éveim közepéig kiszolgáltatott, habozó, szomorú kis nő voltam. Mást sem hallottam egy életen keresztül az anyámtól, minthogy te szerencsétlen, te semmire sem vagy jó… Hogy úgy sem fog sikerülni neked ez sem… Ha azonban valami mégiscsak sikerült, anyám rögvest kihúzta magát és verte a mellkasát, dicsekedett fűnek-fának, úgy tett, mintha minden az ő érdeme volna, nekem semmi részem sem lett volna benne…Még negyven évesen is rettegtem tőle, szabályosan ökölbe szorult a gyomrom, ha csak meghallottam a cipője sarkát kopogni a folyosón… Az a fajta ember volt, akinek nem lett volna szabad gyereket szülnie, ő maga nem is akart, de tudta, hogy a házassága fennmaradásához számára ez bizony egy elengedhetetlen rossz. De valahogyan, egész életében mindig útjában voltam neki.

Hamar megtanultam elkerülni őt, mert agresszív volt, álnok és fékezhetetlen, a megbocsájtás nem szerepelt a szótárában, a Skorpiók rossz természetével “megáldva”… Így aztán többnyire a nagymamámék neveltek, szerettek, vigyáztak rám, ha édesapám dolgozott. Már pedig szinte állandóan dolgozott… Hiányzott az életemből egy igazi anya és az igazság az, hogy emiatt nem is tudtam megfelelően zsigerből hozni később az anya szerepet… Rettegtem, hogy olyan szívtelen, rideg, önző jószág leszek, mint annak idején ő volt velem…

Egy idő után úgy éreztem, hogy elszívja előlem még a levegőt is, ő akarja állandóan diktálni a életem lépéseinek ütemét, nem volt semmi magánéletem… Szinte leste az alkalmat a veszekedésre, kutakodott a holmijaink között, felbontotta a privát leveleimet… Rosszabb volt a legkiállhatatlanabb anyósnál. Tudtam azt, hogyha maradok, megfulladok, lassan belepusztulok. A víz és az olaj sosem keverednek egymással. Egyszerűen nem szeretett, de ezt az érzést nem lehet kikényszeríteni, bár évekig harcoltam érte, egyetlen jó szaváért hálás lettem volna, mint egy kutya, de ezek a szavak sosem hangzottak el… Helyette: – “Bezzeg az unokahúgaid… Nézd meg, azok tudnak élni. Nézd a Judit is milyen szép, milyen okos, milyen tehetséges, milyen gazdag a barátja…” Rajtam kívül látszólag mindenkiben talált valami pozitívumot, amit az orrom alá dörgölhetett.

Hogy ez most miért jutott eszembe? Ma lesz nyolc éve, hogy a két gyerekkel, egy szál ruhában eljöttünk a háromszobás budai lakásomból, a nagy büdös semmibe, otthagyva a kedves mamát. Vannak helyzetek, amiket meg kell lépni, önmagunknak tartozunk ezzel … Tizenöt hónapig laktunk egy Anyaotthonban. Mindent újra kellett teremtenem, felépítenem a nulláról újra önmagamat és valamiféle alap egzisztenciát… De felnőttem végre és most itt vagyok. Életem legbölcsebb lépése volt…

Ezért nem tudom elfogadni mások kifogását egy élhetetlen helyzetre, mikor azt kérdezem tőlük, hogy és miért nem lépsz? Azt mondják félnek, hogy mi lesz… Nos, a továbbra senki sem adhat neked garanciát. De a félelem jó és inspiráló, rávesz arra, hogy szembenézz vele és megkérdezd magadtól, hogyha meglépem ezt vagy azt, mi lehet a legrosszabb, ami velem történik… esetleg leszek valaki, értékelni és szeretni tudom majd önmagamat?