Az egész úgy kezdődött, hogy a nagy-fiam hazajött taknyosan-köhögősen a Mátrából, ahol a kislánnyal voltak pihenni. Ezután közvetlen indult Székesfehérvárra a gólyatáborba, ahonnan igen leharcolt állapotban, fájó torokkal, égő mellkassal, csöpögő orral érkezett vissza. Ilyenkor persze anya előveszi a szokásos otthoni praktikákat, hogy négy-öt nap helyrerántsa azt, ami elromlott.
Jön a gyógytea, az Echinacea -cseppek, a 1000 mg-os C-vitamin, az orr-spray, a Dr. Theiss-féle eukaliptuszos mellkas-balzsam, a gargarizálás, az infralámpa /ami alá az istennek sem akart befeküdni, mondván, hogy a kifőzdékben is ilyenekkel melegítik az ételeket, hogy ki ne hűljenek/ a méz, a Terpini-hidrát és végezetül mikor mindez már mit sem ért, jöhetett az igazi nagyágyú ilyen esetekben, őfensége a kegyetlen … a mustártapasz. A fiam azt mondta, hogy Anya, aki a te kezelésedbe nem hal bele, az jó eséllyel túlélhet sok mindent… mondjuk akár egy atomháborút. Na, ennyit a hálás ifjúságról.
Szombaton pedig, mert hivatalos volt másnap egy ebéddel összekötött kis bemutatkozásra a kislány szüleihez, elegánsan megbízott engem a csokor és a bor beszerzésével. Gondoltam lemegyek a Mamutba nemrég megnyílt Spar – prémium üzletébe, felkapom az első bort, ami a kezem-ügyébe kerül, meg egy csokor virágot és már futok is vele haza. Hát nem … Először is már nem volt kötött csokor, ami még volt az első napokban. Aztán a borok … tudni kell, hogy nem igen iszom, ergo nem is értek hozzá, mivel nem szeretem, ezért nem is érdeklődöm ilyen irányban. Annyit sejtettem, talán tévében láthattam, hogy a tuti befutó a ház urának egy üveg száraz, vörös lehet. Az addig jó is volt, de volt egy egészen hosszú Vinotéka-szerű rész, külön fehér, rosé és vörös szekciókkal. Álltam, mint Bálám szamara, aztán később föl s le járkáltam, elolvastam a borok vinyettáit /nem lettem okosabb/, nézegettem a márkákat, hátha beugrik valami, mint egy Vágó Istvános vetélkedőn … csekély eredménnyel.
Végül jött egy negyvenes kopasz fickó, egy idősebb hölggyel, aki nagy szakértelemmel gusztálta a vörös borokat, én pedig, mivel addigra már meguntam, hogy forgolódom, mint tojó a fészkén, megkértem őt, hogy segítsen. Hosszasan válogatott – kérdezte mennyi a keret – mondtam ezer, nem több – végül leemelt egy üveg Cabernet sauvignont – le volt akciózva és azt mondta, hogy ez a bor, ezen az áron egész jó vásár és én hittem neki, már vittem is.
A csokor-köttetésről már nem írok, röviden csak annyit, hogy megküzdöttem a hétfejű virágárussal, döntetlenre jött ki a meccs, mivel nem tudta rám sózni a kissé hervatag kétezres csokrát és frissből kényszerült ugyanazt megkötnie. Lényeg, hogy kihoztam a bort, meg a szülinapi csokrot 3.000,- forintból. Ennyi volt a fiam kerete. De elment ezzel jó két óra szombat délben az életemből és azon tűnődtem magamban, hogy tulajdonképpen ez az ő randija, az lenne benne a lényeg, hogy ő fáradozzon ezzel, nekem voltaképpen mi a jó büdös franc közöm az egészhez, azon kívül, hogy egy hülye vagyok?
Most meg itt ülök fájós torokkal, köhögősen, a kanalas, meg a C-vitamin már bennem van, jöhet az infralámpa, és a mustártapasz. Kizárólag csúcsformában vagyok hajlandó randira menni, mert sokszor úgy érzem, hogy még az is kevés … pedig alaposán rám férne már egy igazi jóízű találkozó és olyan ritkán van, amikor az intelligencia, a humor és a kellem találkoznak. Félek is egy kicsit, egyrészt az első pillantásától, hogy abban vajon azt látom-e, amit szeretnék, mert ha nem sanszosan sarkon fordulok, no meg attól, hogy vajon végre egyszer a büdös életbe hasonlít-e a randira bekocogó kedves jelölt a kapott fényképre… Ne adj isten übereli azt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: