Az egyik naplózó fiatalember nagyon jól írta, hogy a véglény szekció túlburjánzása miatt, mi nők, mintha a forró háztetőn lépegetnénk mezítláb, olyan óvatosakká váltunk és az első számunkra idegen rezdülésre vad menekülésbe fogunk. Hová lett az első idők bátorsága, az ide nekem az oroszlánt is – feeling?
Emlékszem, hogy jó két és fél éve minden hétre jutott legalább egy-két randi, ha akartam volna több is, olyan pasikkal, akik a kifejezetten kövér nőkre buktak. Nem számított még akkoriban, hogy nős, hogy gyáva, hogy kalandor, aki itt vigéckedik öt-hat éve és a lőtéri kutya sem veszi már őt komolyan, hiszen ha valóban keresne akkor ennyi idő alatt még egy sánta, púpos, félszemű is révbe érne.
De telt-múlt az idő és egyre válogatósabb lettem. Kihullottak a rostán a jelentkező virtuális lovagok, a nősek és jelentősen behatárolódott azok köre, akik érdekelhetnek valamennyire. Az a bizonyos lista egyre bővült, már azt sem tudom pontosan, hogy kit keresek, csak azt hogy kit nem. A múltkor észrevettem magamon, hogy amikor jelentkezett végre valaki, azt kezdtem keresni, hogy miért is mondhatnék nemet neki az ismerkedésre. Ez pedig intő jel, hogy túl sokat tartózkodtam az utóbbi években a virtualitás királyságában, elveszítettem az egészséges aranyérzékemet.
Nézem azokat a hatvanas asszonyokat, akik vígan, gátlás nélkül randiznak, koruknak fittyet-hányó vitalitással, néhány naplóból kiderül, hogy remekül szórakoznak és úgy tűnik, hogy sikerrel is jártak. Ettől elszomorodom egy kissé, mert úgy látszik, hogy menet közben elvesztettem valami fontosat, valami olyat, ami kezdetben még engem is jellemzett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: